A jogászság becsülete


„A bírói személyes integritást sajnos aláássa az átalakított szervezetből adódó kiszolgáltatottság és annak érzete.”

Lengyel László (L. L.): Sokan leírják, hogy Trump Amerikájában három válság találkozik: a világjárványé, a gazdaságé és a faji egyenlőtlenségé. Magyarországon ugyancsak három válság találkozásának lehetünk tanúi: a világjárványnak, amelynek első hulláma után bármikor jöhet a második; a gazdasági-társadalmi válságnak és az igazságszolgáltatásénak, amely egyben az állam válsága is. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a faji egyenlőtlenség, a cigánykérdés több évtizedes válsága ugyanúgy egy szikrányira van a robbanáshoz - és Orbán Viktor miniszterelnök év elején indított romaellenes kampánya kis híján biztosította is ezt a szikrát.) Az igazságszolgáltatás válsága nemcsak azért veszélyes, mert az elmúlt évtizedben lebomlott a jogállamiság intézményes láncolata, hanem mert megsemmisülni látszik a jogászi kar alkotmányos kultúrája, azonosságtudata, méltósága, becsülete. Az öt ág – a bíróságok, az ügyészség, az ügyvédség, az alkotmánybíráskodás, a jogászképzés – intézményeinek mindegyikét megsértette az erőszakos és jogellenes hatalom, de ami ennél is súlyosabb, maga a jogászi kar követ el bűnöket és hibákat mind a társadalom, mind önmaga ellen. Vadász Viktor bíró abban határozta meg a bírók „eredendő bűnét”, hogy megtagadták a szolidaritást a jogellenesen nyugdíjba küldött bírótársaikkal. És ugyan miféle jogászi erkölcs vezeti az ügyészséget? S vajon nem ügyvédi irodák készítik-e a jogállamot sértő törvénytervezeteket, nem ők segítik-e az Orbán-Mészáros-Tiborcz családi meggazdagodást? Bárándy Péter (B. P.): Mi, az igazságszolgáltatás világában hivatásszerűen érdekeltek, azzal vigasztaljuk vagy áltatjuk magunkat a torzult állam rendszerét, működését észlelve, hogy a bíróság, a bírói szervezet és benne a bírók a legellenállóbbak az egyre inkább önkényuralmi jegyeket fölmutató hatalommal szemben. Az egyedi ügyek elbírálásába a hatalom nem szólhat bele, és a bírókat korábban függetlenségre és igazságkeresésre nevelték. Ezt a bírói személyes integritást sajnos aláássa az átalakított szervezetből adódó kiszolgáltatottság és annak érzete. A bíró hivatali és személyi előmenetelét egyetlen, az államhatalomhoz kötődő személy indokolási kötelezettség nélküli döntései szabják meg. Erre rakódnak a kollektív emlékezetben megmaradó szégyenteljes, méltatlan események, mint amikor - való igaz - nem álltak ki a hivatásuktól, státuszuktól megfosztott, kényszernyugdíjazott kollégáik mellett. Amikor szó nélkül tűrték, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnökét fondorlatos, de átlátszó módon szorítsák ki a pozíciójából, nyilvánvalóan azért, mert szakmai véleményt alkotott és hangoztatott a szervezeti átalakításról. A bírói lét lényegét adja, hogy befolyásolhatatlan a hatalom és a pénz által. Ez sérül, amikor az állam központi hatalmának lényeges, vagy egyébként jelentéktelen figurái jogerős bírósági döntések semmibevételére hívnak föl.

L. L.: A járvány első hullámának idején, a felhatalmazási törvény számomra jól mutatta a magyar állam válságát. E törvény révén, de ezt te nálam jobban tudod, nem az egészségügyi védekezést vagy a járványból következő gazdasági válságot sikerült jobban megoldani, hanem a társadalom másként gondolkodó tagjait megfélemlíteni, az önkormányzatokat kifosztani és a hatalom szűk körének gazdagodását elősegíteni. Tudom, hogy az ellenzék és a civil szervezetek, független szereplők fellépését, hazai és külföldi tiltakozását a felhatalmazási törvény ellen nemcsak a hatalmával visszaélő Orbán-rendszer propagandagépezete minősíti értelmetlennek, ostobának, hanem még az ellenzéki szavazók jelentős része is, mivel szerintük nem történt semmi rendkívüli. Kétségtelen, „közénk is lövethettek volna”, kedves tőlük, hogy nem tették. De ahogy a Kádár-rendszer elnyomó gépezetének működése is különbözött a szovjet, a román vagy a lengyel elnyomáshoz képest, ettől még megfélemlítő és elnyomó volt, és az akkori ellenzéki és független tiltakozás nem volt hiábavaló, s legkevésbé sem nemzetáruló. Milyen korlátlan felhatalmazást jelent a felhatalmazási törvény utáni rendszer? B. P.: A két másik hivatásrend, az ügyészi és az ügyvédi kar saját erkölcsi, szakmai problémái is alapvetőek. Az ügyészség helyét meghatározó alaptörvényi rendelkezés: „az ügyészség (...) mint közvádló az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője”, tereli rossz vágányra a szervezetet. A vádhatóság nem lehet a központi hatalom szélkakasa, hanem a társadalom büntető igényének az érvényre juttatója. Nem válhat az állam öklévé. Ebből a magyar társadalom a közelmúltban több politikai periódusban kapott múlhatatlan sebeket okozó fájdalmas leckét. E hibás alkotmányos rendezés veszélyét növeli, hogy a legfőbb ügyész, e félkatonai struktúrájú szakmai szervezet egyszemélyi vezetője, a parlament, vagy más intézmény által elszámoltathatatlan. Sőt, belátható időn belül leválthatatlan. Ha a vezető politikai kötődése fölvetődik - és fölvetődik -, akkor az ügyészség egészébe vetett bizalom rendülhet meg. A bűn üldözésének a politikai és gazdasági hatalomtól függetlennek és semlegesnek kell lennie, amelyet nem vezethet más, mint a társadalom érdeke. Ma nem ez a helyzet. A célokat a politika barátokat és ellenfeleket meghatározó működése szabja meg, ami nyilvánvaló terhet jelent a mindennapi hivatásukat ellátó ügyészek számára. Az ügyvédi kar tagjai a központi és helyi politikai hatalomtól formálisan függetlenek mind anyagi, mind igazgatási helyzetüket tekintve. Ezért tőlük lenne elvárható, hogy az igazságszolgáltatást torzító, torzítani akaró politikai, hatalmi törekvésekkel szemben tömegesen föllépjenek. Fölhasználhatnák mély társadalmi beágyazottságukból fakadó véleményalakító helyzetüket. Szórványos megnyilvánulásoktól eltekintve nem teszik. Csöndben maradtak a járvány idején a különleges jogrend alaptörvény-ellenes elrendelésekor, azt megelőzően a „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” rendszeres, jogellenes hatályhosszabbításánál, majd az „egészségügyi válsághelyzet” szabályrendszerének létrehozatalával kapcsolatban is. Érdemi vészjelzés nélkül maradt és marad, hogy a kormány kizárólagos döntésén alapulhat az alapjogok érvényesülésének felfüggeszthetősége.

L. L.: Itt ülünk a jogállami intézmények romjain és szomorkodunk vagy dühöngünk a jogi kultúra, -tudat, -erkölcs elvesztése felett. Mindezt egy olyan országban, amelynek jogászai méltán voltak büszkék arra, hogy a legnehezebb időket is túlélte egy belső mag, hogy az elmúlt kétszáz évben létezett egy folytonosság a magyar jogi kultúrában. Túlélte az abszolutizmust, a fehér és vörös terrorok korszakát, a szinte reménytelen 50-es éveket, mert a magyar jog világában mindig létezett a jogi, jogászi ellenállás kultúrája és erkölcse is. Ezért lehetett tiszteletreméltó a jogászok szerepe, a Független Jogász Fórumé az 1989-es rendszerváltásban, az Ellenzéki Kerekasztalban, illetve a Kulcsár Kálmán-féle igazságügy minisztériumban. A békés „refolúció”, a több mint reform, kevesebb mint erőszakos forradalom '89-e nem győzhetett volna a független, európai gondolkodású jogászok nélkül. Annál nagyobb szégyen azokra nézve, akik a '89-es alkotmányos jogállami eszmét cserben hagyták és elárulták 2010 után. Lehetséges-e, lesz-e a '89-eshez hasonlatos újabb rendszerváltás, kell-e rá készülnünk vagy a magyar jogászi kar, már elveszítette ellenálló és változtató képességét? B. P.: A magyarországi politikai, társadalmi mozgásokban a modern időkben a hazai jogászság szinte kivétel nélkül pozitív és meghatározó szerepet töltött be. Utoljára az 1989-90-es rendszerváltozás előkészítésében és megvalósításában, nagyban hozzájárulva, hogy az békésen, tragédiák sorozatától mentesen valósuljon meg. Kérdéses, hogy a jogászság derékhadát jelentő, társadalmi felelősségvállalásra hivatott, de az állami igazgatási rendszer hierarchiájába be nem tagozott három hivatásrend tagjai képesek lesznek-e a reájuk okszerűen váró feladatok ellátására. Meggyötörtségük ellenére elláthatják-e a jelenlegi oligarchikus, antidemokratikus, joguralmat tagadó rendszer megszüntetésében a demokrácia újjáépítésében rájuk váró feladatot? Azt a feladatot, hogy biztosítsák a politikai változás békés, erőszakmentes megvalósulását. Különös felelőssége van ebben azoknak, akik a hatalom oldalára álltak, és sok a teendője azoknak, akik mindenkor felhívták a figyelmet a szakmai és erkölcsi értékek fenntartására. A jog uralmát nem szabad jogellenes eszközökkel helyreállítani. De minél tovább tart a mai jogellenes és igazságtalan rendszer, annál nehezebb lesz megfékezni az indulatokat, annál nehezebb lesz dialógust folytatni. Ez a mi munkánk, s nem is kevés.

Publikáció: