A gazdaságpolitika újragondolása - IMF-anyag

IMF-anyag, 2010. február (kivonat)

Az eredeti angol szöveg elérhető csatolt file-ként.

Szerzők: Olivier Blanchard, Giovanni Dell'Ariccia, Paolo Mauro

A 80-as évek eleje óta tartó relatív pénzügyi stabilitás (?great moderation?) időszaka a makroközgazdászokat és a törvényalkotókat egyaránt abba a hitbe ringatta, hogy már tudjuk, hogyan kell a makrogazdaságot tervezni. A jelen válság kétségbe vonja ennek az érvényességét. Az IMF jelen tanulmánya át kívánja tekinteni a válság előtti konszenzus tényezőit és megállapítani, mi az, ami még mindig áll és mely részeket kell újragondolni. Amit a válság előtt gondoltunk Úgy gondoltuk, a monetáris politikának egyetlen célja az inflációs cél elérése kell legyen ? és ennek egyetlen eszköze az irányadó kamatráta (rövid távú). Ennek alapja a feltételezés, mely szerint amíg az infláció stabil marad, a kibocsátási rés (output gap) is alacsony és stabil marad, ezzel pedig a monetáris politika elvégezte feladatát. Ehhez képest a fiskális politikának másodlagos szerepet szántunk. A. Egyetlen cél volt: Stabil infláció Ez lett a jegybankok elsődleges, ha nem épp egyetlen mandátuma. Ez két dolog következménye volt. Az egyik a jegybankárok igénye, hogy az inflációra fókuszáljanak a gazdasági aktivitás helyett (hogy a 70-es évek magas szintjéről lehozzák az inflációt). Ehhez intellektuális támogatást a neo-keynesiánus modellből merítettek. Ebben a tekintetben a stabil infláció valóban optimális eszköz a nulla kibocsátási rés (output gap) eléréséhez. Még ha a politikusok törődtek is a gazdasági aktivitással, legjobban tették, ha a stabil infláción keresztül remélték elérni. A gyakorlatban ugyan a jegybankok nem kizárólag az inflációval foglalkoztak. Legtöbben a ?flexible inflation targeting? gyakorlatához húztak, vagyis hogy az inflációt ha nem is azonnal, de bizonyos távon közelítsék a célhoz. Ennek érdekében megengedtek kilengéseket ? amíg a várakozásokat stabilan tudták tartani. Több jegybank az eszközáraknak is figyelmet szentelt (ingatlan, részvények, árfolyamok) azon túl is, amekkora hatást gyakorolhattak az inflációra, valamint a külső pozíció fenntarthatóságára is. B. Alacsony infláció De nem csupán stabil, hanem alacsony inflációt is céloztak a jegybankok (sok jegybank 2% körüli céllal dolgozott). Ez ugyan vitákhoz vezetett, mely szerint az alacsony alapkamat a nulla százalékos alsó határ miatt likviditási csapdába vezethet ? amennyiben egy válság (adverse shock) során nem teszi lehetővé a szükséges mértékű monetáris lazítást - de az alacsony infláció veszélyét elhanyagolhatónak minősítettük. Ráadásul a 2% elég mozgástérnek tűnt a relatíve kis gazdasági sokkok korában. C. Egyetlen eszközt használtak: Az irányadó kamat A monetáris politikának meggyőződésévé vált, hogy elég ha a jelenlegi rövid távú kamatrátát, valamint az arra vonatkozó jövőbeni várakozásokat menedzseli. Ehhez szükség van transzparens és kiszámítható szabályokra, úgy mint a Taylor-szabály. De egynél több piacon beavatkozni (például a rövid- és hosszú távú kötvényeknél) vagy felesleges vagy inkonzisztens lenne. D. A fiskális politikának korlátozott szerep jutott Az utóbbi két évtizedben. Ennek okai: 1 A fiskális eszközökkel kapcsolatos szkepticizmus, ami nagyrészt a Ricardo-féle egyensúlyi elméletre támaszkodott. 2 A hit, hogy amennyiben a monetáris politika elégségesnek bizonyul a stabil output gap fenntartásához, nincs szükség más eszközökre. 3 Fejlett gazdaságokban inkább a magas adósságszint kordában tartása volt a prioritás, míg a fejlődő országokban a belső kötvénypiac hiánya (domestic bond market) eleve korlátozta a kontraciklikus politikák mozgásterét. 4 A fiskális politika lassabban tud reagálni az amúgy gyors lefolyású recessziókra. 5 A fiskális politika gyakran torzul politikai megfontolásokból. Tudományos körökben különösen erős volt a fiskális politika, mint kontraciklikus eszköz elutasítottsága. Középtávon az volt a konszenzusos eljárás, hogy meg kell erősíteni a stabilizátorokat és tartózkodni kell a diszkrecionális eszközök alkalmazásától. Hosszú távra a fejlett gazdaságok politikai szereplői sem terveztek, amennyiben mégis, azt a társadalom elöregedésére való fiskális felkészüléssel tették. A fejlődő gazdaságokban pedig elsősorban arra koncentráltak, hogy a szuverén csődöt és az abból fakadó válságokat elkerüljék. E. A pénzügyi szabályozás nem minősült a makrogazdasági tervezés eszközének A szabályozás egyedi intézményekre és piacokra összpontosított, míg a rendszerszintű, makrogazdasági következményeknek kevés figyelmet szentelt (különösen fejlett gazdaságokban). Az egyes intézmények stabilitására felügyelt, valamint az aszimmetrikus információkból, korlátozott felelősségből, valamint egyéb tökéletlenségekből származó piaci torzulásokat próbálta meg kiküszöbölni, úgy mint implicit vagy explicit állami garanciák léte. Olyan szabályozók, mint a tőke, vagy hitel-betét arányok ritkán kerültek napirendre. A fejlődő országokra kevésbé volt ez jellemző, ahol például a valuta-kitettségek korlátozása (néhány esetben tiltása) a makrogazdasági stabilitásra való tekintettel lett bevezetve. F. A pénzügyi stabilitás kora Ha számba vesszük, mi játszhatott szerepet az output és az infláció egyre stabilabb alakulásában a fejlett gazdaságokban a készletgazdálkodás javulásán túl a gyors termelékenység-növekedés és Kína és India kereskedelmi integrációja jöhet szóba. Ez a stabilitás, a visszafogott kilengések pedig hozzájárultak a pénzügyi stabilitás időszakának kialakulásához. A bizonyítékok mindazonáltal azonban arra utalnak, hogy az inflációs várakozások stabil lehorgonyzása (valószínűleg a jegybankok kiszámíthatóbb jelzéseinek köszönhetően, fontos szerepet játszott a különböző válságoknak ezen gazdaságokra gyakorolt sokkhatásainak csökkentésében. A különböző kisebb válságokra adott sikeres válaszok megerősítették azt a meggyőződést, hogy a monetáris politika elégséges az eszközár-buborékok kipukkanása által okozott sokkok kezeléséhez. Mit tanultunk a válságból A. A stabil infláció ? bár szükséges ? nem elégséges A maginfláció alacsonyan volt tartva a legtöbb fejlett gazdaságban a válságot megelőzően. Néhányan amellett érvelnek, hogy a maginfláció nem a megfelelő mutató az árstabilitás mérésére, tekintettel arra, hogy sem az üzemanyag, sem pedig a lakhatás költségeit nem tartalmazza. Leginkább a saját reményeink kifejeződése, hogy szeretnénk azt hinni, elégséges egyetlen mérőszámra figyelni és azt stabilizálni ? feltételezve, hogy az a megfelelő index. De az igazság az, hogy nincs olyan mérőszám, amely egymagában képes lenne ellátni ezt a feladatot. Az infláció lehet ugyan stabil, miközben a kibocsátási rés mégis változik. (Ezt nehéz empirikusan igazolni, miután a kibocsátási rés nem mérhető közvetlenül. Annyi mindenesetre biztos, hogy az infláció viselkedése sokkal komplexebb folyamat, mint ahogy megpróbáljuk modellezni és hogy a gazdasági aktivitás és az infláció kapcsolatával kapcsolatban nem rendelkezünk megbízható ismeretekkel ? különösen alacsony infláció esetén.) Vagy, ahogy a 2000-es években megfigyelhettük, mind az infláció, mind az output gap stabil maradhat, bizonyos eszközök ára és a hitelek ennek ellenére emelkedni fognak. Vagy a kibocsátás összetétele nem megfelelő (például túl magas a lakáscélú befektetések vagy a fogyasztás aránya, vagy túl magas folyó hiánnyal jár mindez) így a későbbiekben makrogazdasági kiigazítások válnak szükségessé. B. Az alacsony infláció korlátok közé szorítja a monetáris kiigazítások lehetőségét deflációs recesszió idején Amikor a válság 2008-ban felgyorsult és az összkereslet összeomlott a legtöbb jegybank gyorsan nulla közelébe csökkentették az irányadó kamatrátát. Ha megtehették volna, még tovább csökkentik: az egyszerű Taylor-szabályra alapozott becslések szerint további 3-5 százalékos csökkentésre lett volna szükség az Egyesült Államokban. A nulla kamatkorlát költségesnek bizonyult. A magasabb nominális kamatráták, így a magasabb átlagos infláció valószínűleg csökkentették volna a kibocsátás összeesését és ezzel a fiskális pozíciók romlását. C. A pénzügyi közvetítés számít A piacok szegmentáltan működnek, ahol a befektetők különböző piacokra szakosodnak. Ezeket normál esetben az arbitrázs köti össze. Ha azonban valamilyen okból kifolyólag a befektetők hirtelen kivonulnak egy piacról, annak komoly hatása lehet az árakra. Ha ilyesmi történik, az arbitrázs többé nem érvényesül és a kamatráta többé nem elégséges makrogazdasági eszköz. Intervencióval ? vagy az eszközök fedezetként való elfogadása vagy a jegybank általi megvásárlása által ? azonban lehetséges hatni a különböző eszköztípusokra. Különböző hitel-könnyítéseken keresztül gyakorlatilag ezt tették a jegybankok ennek a válságnak a során. Egy másik régi probléma, amelyet megint napvilágra hozott ez a válság a buborékok kérdése, amikor bizonyos eszközök árazása elszakad a fundamentumoktól ? nem likviditás miatt, hanem spekulatív okból. Ez megkérdőjelezi a jóindulatú figyelmen kívül hagyás (bening neglect) gyakorlatát, vagyis hogy jobb megvárni, amíg magától összeomlik és akkor összeszedni a cserepeket, mintsem megpróbálni megakadályozni a buborékok kialakulását, különösen mivel ezek néha nehezen fedezhetők fel. D. A kontraciklikus fiskális politika egy fontos eszköz A válság visszahozta a fiskális politikát a makrogazdasági eszközök közé. Ennek két fő oka van: 1. A monetáris politika ? beleértve a hitelezést és a ?quantitative easing? gyakorlatát ? képességei határához érkezett. 2. Hosszú recesszió várható, vagyis a fiskális politikának lesz ideje hatni. Az is kiderült, hogy a ?fiskális mozgástérre? szükség van ilyen helyzetben (hasonlóan az inflációs okfejtéshez). Bizonyos fejlett gazdaságok például komoly adósságszinttel léptek be a recesszióba, ez tovább szűkítette a mozgásterüket. Hasonlóképp bizonyos (főleg kelet-európai) fejlődő országok nagyon pro-ciklikus fiskális politikával működtek a válságot megelőző években (fogyasztás-robbanás), ezek most szintén megszorításokra kényszerülnek a precedens nélküli recesszió ellenére. Ezzel ellentétben több fejlődő gazdaság is volt, amely alacsony államadóssággal működött ugyanezen időszakban. A recesszió szükségessé tett néhány agresszív fiskális lépést, ugyanakkor felhívta a figyelmet a fiskális eszközök alkalmazásakor kialakuló politikai nehézségekre és a diszkrecionalitás veszélyeire, amelyre az Egyesült Államok stimulus csomagja jó példa. Ugyanakkor sok mindent nem tudunk még a fiskális politika hatásairól, a fiskális ösztönző csomagok optimális összetételéről és a költekezés emelésének viszonyáról az adócsökkentésekkel. Ezen túl az adósságterhek fenntarthatóságának kérdése is nyitott marad, valamint hogy milyen tényezők figyelembe vételével lehet egy adósságot fenntarthatónak tekinteni. E. A szabályozás sosem lehet makrogazdaságilag semleges A pénzügyi szabályozás központi szerepet játszott ebben a válságban. A szabályozás korlátozott volta arra ösztönözte a bankokat, hogy mérlegen kívüli entitásokat hozzanak létre, amelyeken keresztül megkerülhettek bizonyos korlátozó szabályozásokat és növelhették tőkeáttételüket. Így amikor kitört a válság, az eredetileg a pénzügyi rendszer stabilitást szolgéni hivatott szabályok a stabilitás ellen kezdtek dolgozni. A piaci áron történő értékelési (mark-to-market) szabályok folyamatos tőke-szabályozással karöltve arra ösztönözték a bankokat, hogy radikális lépéseket tegyenek az egyenlegeik csökkentése érdekében. Ez gyors likvidálásokhoz és a tőkeáttétel csökkenéséhez (deleverageing) vezetett. F. A pénzügyi stabilitás korának újraértelmezése Az utóbbi két évtizedben olyan sokkokkal kerültek szembe a szakemberek, amelyeknek kezelésére jól fel voltak készülve és amelyhez a fent elemzett policy eszközök tökéletesen megfeleltek. Példának okáért a kínálati sokkok (mint amilyen az olajár-robbanás volt) esetében a várakozások kezelése központi szerepet játszott ? és a 2000-es évek elején ennek a leckének hasznát is vették. Másféle sokkokra azonban nem voltak felkészülve. Nagyon leegyszerűsítve még azt is mondhatjuk, hogy a megszokott méretű keresleti és kínálati sokkhatásokra való hatékony reakciók okozták a fluktuáció csökkenését, ezen keresztül pedig hozzájárultak a pénzügyi sokkhatások nagyobb hatóerejéhez ebben az esetben. Sokakban azt az illúziót keltette a relatív pénzügyi stabilitás időszaka, hogy a makrogazdasági kockázat immáron könnyen kezelhető, alábecsülték vagy figyelmen kívül hagyták a tőkeáttétellel és a valutakitettséggel kapcsolatos kockázatokat. Az új policy-designra vonatkozó következtetések A válság nyilvánvalóvá tette, hogy a makrogazdasági tervezésnek több irányszámot is figyelnie kell. Arra is emlékeztetett, hogy nem csak ortodox monetáris, hanem különböző ?egzotikus? monetáris és fiskális eszközök is rendelkezésre állnak. A krízist megelőző konszenzus legtöbb eleme azonban még mindig érvényes, például hogy a két fő irányszám a stabil infláció és a kibocsátás. A természetes ráta (natural rate) elmélet kitart, és a politikusoknak nem kell azt feltételezni, hogy hosszú távon valamiféle trade-off lenne az infláció és a munkanélküliség között. A stabil infláció továbbra is a monetáris politika központi célkitűzése kell hogy maradjon. A fiskális fenntarthatóság pedig nem csupán hosszú távon esszenciális, de rövid távon is, amennyiben a várakozásokat befolyásolja. A. Kellene-e emelni az inflációs célt? Annak érdekében, hogy legközelebb nagyobb mozgástér álljon rendelkezésre, amikor hasonló sokkhatásokat kell kezelni. A kérdés megválaszolásához azt kell mérlegelni, hogy a magasabb (mondjuk 4%-os) infláció nettó költsége sokkal magasabb-e a jelenlegi célszámnál. Valamint hogy sokkal bonyolultabb-e azon a magasabb szinten lehorgonyozni a várakozásokat. Az alacsony és stabil infláció elérése a független jegybankokon keresztül történelmi teljesítmény, különösen bizonyos fejlődő gazdaságok esetében. Amikor tehát megválaszoljuk a fenti kérdéseket alaposan végig kell gondolni a lehetséges előnyöket és hátrányokat. Az inflációs adó egyértelműen torzító hatású, de ugyanez a helyzet az egyetlen alternatívával, az adókkal. Sok olyan torzító tényező létezik például, amely az inflációs szempontból nem szemleges adórendszerben gyökerezik. Ilyen például a nominális adókulcsok sávhatára, amelyeket orvosolni kellene ahhoz, hogy magasabb inflációs céllal lehessen dolgozni. Ha a magasabb infláció magasabb infláció-volatilitással párosul, az indexált kötvények megoldást jelenthetnek a befektetők számára az inflációs kockázat ellen. Más torzító tényezőket már nehezebb kezelni. A legnagyobb kockázatot talán az okozza, hogy a magasabb infláció megváltoztathatja a gazdaság szerkezetét (mint a bérindexálás elterjedt használata), amelyek ezután felnagyítják az inflációs sokkokat és csökkentik egy esetleges későbbi beavatkozás hatékonyságát. B. A monetáris politika és a reguláció összekapcsolása Ha az alacsony kamatráta túlzott tőkeáttételhez, illetve kockázatvállaláshoz vezet, felmerül a kérdés, vajon a jegybanknak nem kellene-e magasabban tartani az irányadó rátát? Ez azonban rossz megközelítés. Az irányadó kamatráta nem elégséges eszköz a túlzott tőkeáttétel, kockázatvállalás és eszközár-buborékok kezelésére. Még ha alkalmazzák is, annak következményei lesznek a kibocsátási résre nézve. De más eszközök is rendelkezésre állnak ? nevezzük őket ciklikus regulációs eszközöknek. Ezekkel sokkal célzottabb hatást lehet elérni. Jobb megoldásnak tűnik a kamatrátát elsődlegesen az aggregát gazdasági aktivitás és az infláció kezelésére használni, míg ezeket a ciklikus eszközöket célzottabban, bizonyos output-összetétel, finanszírozás és eszközár elérése érdekében bevetni. Ha azonban a monetáris és szabályozási eszközöket ily módon kombináljuk, a regulációnak is fel kell venni egy makrogazdasági szemléletmódot. Kihívás azonban megtalálni a megfelelő egyensúlyt egy szofisztikált, finomhangolású, minden rendszerszintű kockázatot jelentő változót éles szemmel követő rendszer és egyszerűen kommunikálható, csupán néhány mutatóra koncentráló, könnyen alkalmazható szabályok között. Ez pedig felveti a monetáris és szabályozó hatóságok közötti koordináció minőségének kérdését, vagyis hogy a jegybanknak kell-e mindkét feladatot ellátnia. Ennek következtében a trend, hogy a kettőt igyekeznek szétválasztani, akár meg is fordulhat. A jegybankok ugyanis magától értetődőnek tűnnek, mint makrogazdasági szabályozást végző hatóság. Ők vannak legjobban pozícionálva hogy figyelemmel kísérjék a makrofolyamatokat ? és bizonyos országokban már eleve részt vesznek a bankok szabályozásában. Két ok miatt tartották kerülendőnek a jegybankok és a felügyelet összevonását: 1 A jegybankok megengedőbbek lennének az inflációval szemben, mivel a kamatemeléseknek negatív hatása lenne a bankok mérlegére. 2 A jegybankok elszámoltathatósága követhetetlenné válna, ha komplex mandátummal rendelkeznének. Mindkét érv erős és megállja a helyét és figyelembe kell venni, amennyiben a jegybankok szabályozó szerephez jutnának. A feladatoknak nagyobb átláthatósággal kell összekapcsolódniuk. Az alternatív megoldás, a két feladatkör szétválasztása rosszabbnak tűnik. C. Inflációs cél és árfolyam-beavatkozás Az inflációs célt követő jegybankok hagyományosan csak annyi figyelmet szenteltek az árfolyam-változásoknak, amennyiben azok hatással lehettek az inflációs cél elérésére. Kisebb országok esetében eközben előfordult, hogy nagyobb figyelmet szenteltek az árfolyamoknak a gyakorlatban, és beavatkoztak a piacon, a volatilitás csökkentése illetve olykor az árfolyam módosítása érdekében is. Az erőteljes árfolyam-ingadozásnak ugyanis negatív hatása lehet a gazdasági aktivitásra és a tőke beáramlására. Kicsi és nyitott gazdaságok jegybankjainak nyíltan el kellene ismerniük, hogy az árfolyam-stabilitás elérése objektív funkcióik részét képezi. Ez ugyanis egy ésszerű lépés a részükről, amelyet sajnos kevéssé ésszerű retorika szokott kísérni. A retorika és a gyakorlati lépések közötti diszkrepancia pedig összezavarja a piacokat. Ez azonban nem jelenti, hogy a jegybankoknak magára kellene hagynia az inflációt. A tökéletlen tőkemobilitás újabb eszközzel látja el a jegybankokat, legalábbis rövid távon: a tartalék-felhalmozás és a sterilizált beavatkozás eszközével. Ezek az eszközök segítenek a külső cél elérésében, míg a kamatráta a belső célok elérésére szolgál. Az steril intervenciók hatékonyságának természetesen korlátokat szab egy esetleges hosszú és elnyúló recesszió. Ezek a korlátok országonként másnak fognak bizonyulni, attól függően, hogy a nyitottság és a pénzügyi integráció milyen fokán állnak. Érdemes megfigyelni, hogy amilyen mértékben a végiggondolt szabályozás képes elejét venni a gazdaságban az idegen valutában végzett tranzakcióknak, annyival enged nagyobb teret az árfolyam-ingadozás tekintetében. Fordítva pedig épp ellenkezőleg, a ?túl stabil? árfolyam ösztönzést jelent az idegen valutában való tranzakciókhoz. D. Szélesebb körben biztosítani likviditást Még normális körülmények között is léteznek indokok a likviditás-teremtés mellett. Az egyik ilyen az egyéni befektetők eltűnése valamely piacról, vagy amikor koordinációs problémák lépnek fel a kisbefektetők között. Ilyenkor a kormány tökéletesen van pozícionálva a beavatkozáshoz: elég hosszú távon tud számolni és a zsebe is elég mély ahhoz (adóztatás), hogy közbeavatkozzon. Létezik azonban két érv az efféle beavatkozás ellen: 1 Az egyik, hogy az egyéni befektetők távozása jelezhet fizetésképességi problémákat is. Ebben az esetben az állam egyenlege fog romlani, ha beavatkozik. 2 A másik ellenérv, hogy egy ehhez hasonló likviditás-befecskendezés valószínűleg lejárat-átrendezéshez és kevésbé likvid portfóliókhoz vezet. Ezt gyakran a morális szürke zónába sorolják, de nem mindig tartozik ide. Amennyiben a likviditás költségek nélkül biztosítható államkasszából, igenis az a jobb megoldás, ha hagyják a magánszektort a lejárat-transzformációt végrehajtani. Ez azonban nem feltétlenül költségektől mentes beavatkozás, és ekkor magasabb adóztatás és a külső adósság emelkedése követi. Mindkét problémára valamelyest választ nyújthat a biztosítási költségek illetve a ?haircut?-jellegű, fedezetre kivetett adók bevezetése. Hasonlóképp lehet regulációs eszközökkel kezelni a dolgot. Meg lehet például állapítani a fedezetként elfogadott eszközök körét, valamint pénzügyi intézetek számára úgy biztosítani likviditást, hogy cserébe a szabályozási és felügyeleti körbe kerülnek. E. Nagyobb fiskális mozgásteret teremteni, amíg kedvező a környezet Ez a legfontosabb lecke, amit a válság hozott. Ha a jobb idők alatt előre tervezünk, nagyobb deficit-mozgástér áll a rendelkezésre szükség esetén. Ha már elkezdtünk kilábalni a recesszióból, a szükséges fiskális megszorítások igen nagymértékűek lesznek. Különösen az elöregedő társadalom okozta egészségügyi és nyugdíjkiadások fényében. Ennek ellenére érvényes a lecke, mely szerint sokkal alacsonyabb adósságszintet kell megcélozni, mint amit a válság előtt láttunk. Amikor a ciklikus feltételek megengedik, a fiskális politikának fel kell készülnie és csökkenteni kell a GDP-arányos adósságállományt ? adócsökkentés és kiadásnövelések helyett. Ebben segítséget nyújthatnak a legalább középtávú fiskális tervezés, hiteles adósságcsökkentő intézkedések és szándék, recesszió idejére tartalékokat képező fiskális politika, valamint az explicit kiadási előirányzatok megszüntetése a költségvetésben. Kísértést jelent a kormányok számára a deficit- és adósságcsökkentés ellenére a különböző gyengélkedő ágazatok, mint az autóipar támogatása ? állami garanciákon és egyenlegen kívül tartott operációkon keresztül. A kihívás az, hogy ezen nyomás mellett is fenntartassuk a kormányzati transzparenciát és továbbra is minden közkiadás szabályszerűen megjelenjen a költségvetésben, valamint hogy csökkentsük a reformok további halogatására irányuló kísértést. F. Jobban működő automatikus fiskális stabilizátorok Egy átlagos recesszió esetében túl lassúak lennének a diszkrecionális fiskális eszközök. Ez egy erős érv az automatikus stabilizátorok javítása mellett. Ebben az esetben olyan fiskális stabilizátor tűnik alkalmasabbnak, amely adózás és kiadás tekintetében is az alacsony jövedelmű családokat célozza és átmenetileg, úgy mint időlegesen adható adókedvezmények és ideiglenes transzferek. Ezek az eszközök pedig egy makrogazdasági változó alakulásával párhuzamosan, automatikusan lépnének életbe. A legtermészetesebbnek a GDP változás tűnik, ez azonban csak késéssel jelenik meg. Ez amellett érvel, hogy a foglalkoztatást kellene inkább figyelni. A részletek kidolgozása és a megfelelő változó kiválasztása tehát még megoldandó feladat. Konklúzió Sok tekintetben változatlanul kellene hagyni az általános gazdaságpolitikai keretrendszert. A politika végső céljának a stabil kibocsátási résnek és a stabil inflációnak kellene maradnia. De a gazdaságpolitika alakítóinak több változót is figyelnie kell. Egyebek között az output összetételét, az eszközárak és különböző szereplők tőkeáttételének alakulását. Mindazonáltal potenciálisan sokkal több eszköz állhat a rendelkezésükre, mint ahogy azt a válság előtt gondolták. A hagyományos monetáris politika kombinálása regulációs eszközökkel, valamint jobb automatikus fiskális stabilizátorok kialakítása egyaránt ígéretes iránynak tűnnek. A kedvező időszakokban alacsonyan tartott államadósság pedig teret teremt egy erőteljes beavatkozáshoz, ha a szükség úgy hozza. Mindeközben a szabályozás és az átlátható monetáris, pénzügyi és fiskális adatok kritikusak a gazdasági rendszerünk helyes működéséhez.